Paul Cezanne
Szeretettel köszöntelek a weboldalamon!
Nem írok különösebb bemutatkozót, mert mindig úgy éreztem, hogy egy emberben soha nem az a fontos, amit a „száraz” adatok tartalmazhatnak. A lélek, és a gondolatok a lényegesek, hiszen egy-egy könyv írójával sohasem találkozhat az ember, mégis sokkal bensőségesebb, és „személyesebb” kapcsolatot alakíthat ki vele az olvasója, mint bárkivel, akiről látszólag már mindent tud.
Ezért szeretem a könyveket, a verset, a prózát, és az olyan embereket, akik ezeken át nyitnak felém. Szeretem a szép, tiszta magyar szavakat, az „ízes tájszólással” beszélőket, a meséjüket, világukat. Arról szeretek írni, ami megérint valamilyen formában, - felkavar. Történeteimnek minden esetben van valóság alapja, csupán a szavakat adom hozzá. A verseimben én vagyok, szomorúan, csodálkozva, vagy boldogan, - színesen, - mint az élet. Mint a holnapok, melyek mindig valami mást hoznak felszínre. Mint a folyók vize, amely minden nap máshonnan érkezik ugyanoda.
Nem én vagyok a fontos, hanem az, amilyennek a világot látom magam körül. A természetet, az embereket, az élőlényeket. Az, ha maradna valami kevés utánam, ami egyszer, ha már nem leszek, segít valakinek letörölni egy könnyet, elindítani egy mosolyt, megérteni azt, hogy élni akkor is csoda, ha egy nap minden kilátástalannak tűnik. Megérezni, hogy a szavak leírva, kimondva, - csodákra képesek. Olyanok, mint egy szép dallam, a legsüketebb csenden, és a legharsányabb zajban is tisztán hallatszanak.
 Van Gogh festménye
Képek
Csikorgó rozsdás vaskerék,
láncán húzza a szenvedést,
bezárt kapuk magánya mögött,
sarokba söpört reményrögök.
A méltóság régen földig hajolt,
ruháján nemcsak étel a folt!
Bátorság törik be járom alatt,
Minek is lenne az ember szabad?
Kit nem győznek meg hazug szavak,
ki mindig tisztán igaz marad,
kit halálra verhetnek mások,
bár ő soha senkit sem bántott,
békében él itt a Földön -
nem vesz el, és nem kér kölcsön,
másnak világít, mint a fáklya,
jónak született egy rossz világba!
Van Gogh festménye
Mint egy imádság
Uram!
Te láttál már annyi tavaszt
ott fenn az égben,
megújulást, reményvárót,
ezernyi virággal a térben,
s pihentetted szemed
rügyező fákon itt a földön,
csak az embert adtad kölcsön
néha a Sátánnak!
Láttál térdelni minket
hantokon, göröngyön,
takartad sebeinket féltve,
mit hasított húsunkon borotva éle,
ha táncolni támadt kedvünk rajta
egymást halálra marva!
Uram!
Teremtettél volna fát,
fenyőt, egyenest szikla tetejére,
sok ezernyi sólymot, büszkét,
repülni szabadon, magad örömére!
De mi kelletünk Neked,
néha csak nevünkben emberek,
önzőn, tékozlón, bután,
vágyni mindig más, egyre több után,
megtörni minden harmóniát,
értetlenül nézni, hogy felfordul a világ!
Uram!
Lehetnénk még mi jó emberek?
Bátrak ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek?
Lehetne, hogy kiknek az útja felfelé vezet,
meglátná a csúcsról az elesetteket?
Kövült bennsőnkből faraghatnánk e kedveset,
ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet?
Becsülnénk egymást, s önön magukat,
ha meghallanánk mást is,
mint saját szavunkat?
Munkácsy Mihály festménye
|
vissza a címoldalra
